| Gyártási adatok | |
| Gyártó | Bugatti (Volkswagen konszern) |
| Gyártás éve | 2005 |
| Modellvariánsok | kupé, targa[1] |
| A(z) modell műszaki adatai | |
| Méret és tömegadatok | |
| Hossz | 4462 mm |
| Szélesség | 1998 mm |
| Magasság | 1206 mm |
| Tömeg | 1888 kg |
| Tengelytáv | 2710 mm |
| Teljesítmény | |
| Motor | W16, 7993 cm3 |
| Váltó | 7 sebességes, duplakuplungos DSG |
| Teljesítmény | 1001 LE (736 KW) |
| Max. nyomaték | 1250 Nm |
| Átlagfogyasztás | városi használat: 40,4 liter országúti használat: 14,7 liter |
| Gyorsulás | 0-100 km/h: 2,5 s 0-200 km/h: 7,3 s 0-300 km/h: 16,7 s 0-400 km/h: 55 s |
| Max. sebesség |
408,3 km/h[2]
|
A Bugatti Veyron egy, a Volkswagen konszern felügyelete alatt készülő, újkori Bugatti szuperautó, napjaink egyik leggyorsabb, legerősebb közúti autója. Az első olyan sorozatgyártású modell, melynek teljesítménye átlépte az ezer lóerős álomhatárt, illetve sebessége meghaladja a 400 km/h-t.[2] Az autót a német Hartmut Warkuß tervezte, aki a Volkswagen csoport egyik különleges modellekkel foglalkozó osztályán dolgozik.[3] Nevét a francia Pierre Veyron után kapta, aki 1939-ben egy Bugatti volánja mögött megnyerte a 24 órás LeMans-i versenyt. Az autó vételára nettó egymillió euró, és évente mindössze 70 darab készül belőle. Az eladási sikereknek köszönhetően kellett megemelni a gyártási kapacitást, mivel az eredeti évi 50 darabos széria mellett a leendő tulajdonosoknak 15 hónapos várólistát kellett végigvárniuk mire átvehették a járművet.
Miután az 1990-es évek végén a német Volkswagen konszern felvásárolta Európa vezető autógyárainak jórészét – köztük a gyakorlatilag haldokló francia Bugatti márkát is – a vezérigazgató Ferdinand Piëch minden áron létre akart hozni egy autót, mellyel beírhatja nevét az autózás történelmébe. A járműhöz a Bugatti patinás márkaneve már rendelkezésre állt, így a gyár mérnökei megkezdhették tanulmányautókon keresztül kipróbálni ötleteiket, tesztelni a nagyközönség reakcióit.
A Volkswagen mérnökei a terv alapjául egy 6,3 literes, W-elrendezésű, 18 hengeres motort alkottak, melynek teljesítménye 555 lóerő.[5] A 18 hengeres motort fejlesztése során már több tanulmányautóba is beépítették,[6] elsőként az 1998-as EB 118 kétajtós luxuskupé prototípusba. A következő lépcsőfok az EB 218, mely gyakorlatilag a 118-as négyajtós limuzin változata. A luxuskupé/limuzin tervét elvetette a Volkswagen és úgy döntöttek egy brutális, kétajtós szupersportkocsi lesz a végső koncepció. 1999-ben egymással párhuzamosan két prototípust is bemutattak: az egyik az olasz ItalDesign fejlesztette 18/3 Chiron, mely a Frankfurti autószalonon mutatkozott be,[7] a másik pedig a német (az olasz Giugiaro segítségével megalkotott) 18/4 Veyron volt, melyet a Tokyo Motor Show-n vehetett szemügyre a közönség.[8] Az elnevezések itt már a hengerek számára és a prototípus sorszámára utalnak. Később a döntés a negyedik prototípus, a Veyron sorozatgyártása mellett szólt, így a mérnökök megkezdhették az évekig tartó fejlesztőmunkát, aminek végeredményeképp a hengerszám végül 16-ra redukálódott. A Veyron hivatalos neve innen lett 16.4-es.
2007 októberében a Frankfurti Autószalonon mutatkozott be a Veyron „Pur Sang” modellváltozat, melyből mindösszesen 5 darab készült 1,4 millió eurós listaáron. Az autó különlegessége a fényezetlen alumínium, valamint szénszálas karosszériaelemek, melyeknek köszönhetően 100 kilóval csökkent az össztömeg, ami immáron 1,8 kg/lóerő arányt jelent.[9][10]
A 2008-as Genfi Autószalonon mutatta be a Bugatti a francia Hermès divatházzal közösen megalkotott Veyron változatot. Az átalakítások közé tartozik az újratervezett orrész, a hűtőmaszkon H-formájú rostéllyal, az egyedi nyolcküllős felnik, valamint a teljes mértékben a Hermès által megtervezett, bőrrel kárpitozott belsőtér, egyedi poggyászszettel. A Hermès Veyron négy új színsémával volt rendelhető: „indigo/vermilion”, „indigo/lime”, „fekete/garance vörös”, valamint „prussian kék/blue jean”.
A Sang Noir modellváltozattal az 1930-as évek Bugatti Atlantique 57S modellje előtt tiszteleg a gyártó. Az autó külsejét a fekete árnyalatok, és szénszálas elemek sora határozza meg. A Sang Noir-ból összesen 15 darab készült.[11]
Kourosh Mansory, a luxusautók átalakítására szakosodott szakember és szerelőcsapata 2009 márciusában a világon elsőként állt elő a Veyron tuningolt változatával a Vinceróval.[12] Az autó teljes autoklávban formált szénszálas borítást kapott, valamint egyedi kovácsoltvas felniket. A belsőteret teljesen megváltoztatta a Mansory műhely. A motor teljesítményét a vezérlőelektronika, valamint a kipufogórendszer átalakításával sikerült 1111 lóerőre növelni. A végsebességet az eredeti modell tiszteletben tartása végett meghagyták 407 km/h-ban, a gyorsulás azonban változott: A modellváltozat 2,4 másodperc alatt éri el a 100-as tempót, ami még egy superbikenak is tiszteletére válna. A Mansory Vinceróból összesen 9 darab készül. Egy példány vételára 2 165 000 euró.[13]
A Veyron a Lamborghini Diablo alvázára épült, éppúgy mint a Chiron. A modell középmotoros (a motor a hátsó tengely előtt helyezkedik el), aminek köszönhetően jó a tömegeloszlás a négy kerék között, illetve összkerékhajtású az erő elosztása, és a vezethetőség érdekében. Az összekerékhajtási rendszert a brit Ricardo segítségével fejlesztették ki. Az eredetileg tervezett 18 hengeres motor helyett a tervezők egy nagyobb hengerűrtartalmú, de „csak” 16 hengerrel rendelkező erőforrást használtak, melynél a furat és a löket egyaránt 86 mm. A motor közvetlen befecskendezéses (FSI), hengerenként négy szelepes kettős felülvezérlésű szeleprendszerrel (DOHC szelepvezérlés). A motor sűrítési aránya 9.0. Minden hengersorhoz tartozik egy turbófeltöltő, azaz összesen négy turbó dolgozik a motor levegővel történő ellátásán. A W elrendezés egyébként gyakorlatilag két V8-as egybeépítéséből származik, melyek két-két vezérműtengellyel rendelkeznek, így a W16-os összesen négy vezérműtengelyt tartalmaz.
A motor 1001 lóerős teljesítményét, illetve a hatalmas 1250 newtonméteres forgatónyomatékot egy kéttengelykapcsolós, szekvenciális, hét sebességes váltószerkezet továbbítja a tengelyek felé. A kormány mögött lévő kapcsolókkal vezérelhető váltó 8 milliszekundum alatt vált egyik fokozatból a másikba, de a szerkezet használható teljesen automata módban is.
A sorozatgyártású változat bemutatása a fejlesztések késedelme miatt nem volt lehetséges az előre tervezett 2003-as időpontban.[14] A fő gondot a hatalmas motor hűtése okozta. A problémát a motor minden fedés nélküli elhelyezése, és összesen tíz hűtő beszerelése oldotta meg. Ebből három közvetlenül a motorteret hűti, egy-egy szolgál az olajteknő, a sebességváltó, a differenciálmű, a hűtőfolyadék és a hátsó légterelő hidraulikájának hűtésére, valamint további kettő a légkondicionáló berendezéshez szükséges.
A Bugatti Veyront tesztelő autós szakújságírók szinte csak szuperlatívuszokban beszéltek a modellről. Nem csoda, hiszen teljesítményével legyőzte a korábbi csúcstartó McLaren F1-est. Az autót tesztelő média közül talán a brit Top Gear bír a legnagyobb jelentősséggel. A műsorban az egyik műsorvezető, Jeremy Clarkson egy rendhagyó verseny keretein belül mutatta be az autó képességeit:[15] A Veyronnal Olaszországból indulva Clarkson hamarabb ér autópályán haladva Londonba, mint kollégája kisrepülővel. Egy későbbi Top Gear adásban aztán le is tesztelik az autó 407 km/h-ás végsebességét egy németországi Volkswagen tesztpályán.[16]
Egy későbbi Top Gear adásban Richard Hammond vezethette a Veyront egy Eurofighter Typhoon vadászrepülőgép ellen. A verseny lényege az volt, hogy a két jármű egyszerre indult, majd amíg a vadászgép felszállt, egy mérföld magasságig emelkedett és újra elrepült a rajtvonal felett, addig az autónak is meg kellett tennie az egy mérföldes távot a kifutópályán, majd vissza kellett fordulnia, és ismét áthaladnia a rajtvonalon. Ebben a tesztben a vadászgép nyert, de csak néhány másodperccel előzte meg a Bugattit.[17]
Egy másik, hasonlóan meglepő teszteredmény, amit a magyar Sport Auto magazin közöl 2005. decemberi számában: A tíz éven keresztül legyőzhetetlennek számító McLaren F1 és a Veyron egymás mellől indulnak, de a Veyron csak 10 másodperccel az F1-es után. A két autó pontosan ugyanabban a pillanatban éri el a 320 km/h-ás sebességet.
A Veyron eladásai a fejlesztés közbeni csúszások miatt a tervezett 2003 helyett csak 2005 szeptemberében indulhattak meg.[19] Az autóból eredetileg csak évi 50 darabot szándékozott gyártani a Bugatti, de a 15 hónapos várólista miatt ezt fel kellett emelni 70 darabra, ráadásul a Volkswagen 10%-os áremelést is kilátásba helyezett – mondván, akinek nem probléma kifizetni kb. 300 millió forintot egy autóért, annak ez nem okoz majd gondot.[20] A várólista hosszúsága miatt nem egy alkalommal előfordult, hogy valaki amint hozzájutott egy példányhoz, internetes aukciókon azonnal áruba is bocsátotta, és jókora felárért adott túl az autón.[21]
A csillagászati ár ellenére anyagilag mégsem éri meg a Veyron gyártása. Erre a fejlesztési költségek szolgálhatnak magyarázatként: a fejlesztési idő és a hároméves csúszás nem kevés pénzt emésztett fel. Nem hivatalos információk szerint így minden egyes legyártott Veyron nagyjából 4-, más források szerint 7 millió eurójába kerül a
Volkswagennek
| Manufacturer | McLaren Automotive |
|---|---|
| Production | 1992–1998 (106 produced) |
| Assembly | Woking, Surrey, England |
| Successor | McLaren MP4-12C |
| Class | Sports car |
| Body style(s) | 2-door 3-seat coupé |
| Layout | RMR layout |
| Engine(s) | 60° 6.1 L BMW S70/2 V12 |
| Transmission(s) | 6-speed manual |
| Wheelbase | 2,718 mm (107.0 in) |
| Length | 4,287 mm (168.8 in) |
| Width | 1,820 mm (71.7 in) |
| Height | 1,140 mm (44.9 in) |
| Curb weight | 1,140 kg (2,513 lb) |
| Designer |
|

| Zonda | |
|---|---|
| Hersteller: | Pagani |
| Produktionszeitraum: | seit 1999 |
| Klasse: | Supersportwagen |
| Karosserieversionen: | Mittelmotorcoupé & -cabriolet |
| Motoren: | 6,0–7,3 l Ottomotoren, 290–443 kW |
| Länge: | 4395 mm |
| Breite: | 2055 mm |
| Höhe: | 1151 mm |
| Radstand: | 2728 mm |
| Leergewicht: | 1350 kg |
| Vorgängermodell: | keines |
| Nachfolgemodell: | keines |
Modelle [Bearbeiten]
| Zonda C12 | Zonda C12 S | Zonda C12 S 7.3 | Zonda F | |
|---|---|---|---|---|
| Zylinderanordnung/-anzahl | V12 | V12 | V12 | V12 |
| Hubraum (cm³) | 5987 | 7010 | 7291 | 7291 |
| Leistung (kW/PS) | 290/394 | 404/550 | 408/555 | 443/602 |
| max. Drehmoment (Nm) | 570 | 750 | 750 | 760 |


Enzo Ferrari (teljes nevén: Enzo Anselmo Ferrari) (Modena, 1898. február 20. – Modena, 1988. augusztus 14.) olasz versenyautó-tervező, a Ferrari autógyár alapítója.
Tanulmányait nem sokáig folytatta, mivel az első világháború alatt, 1916-ban mind apját, Alfredót, mind bátyját, Dinót elvesztette. 1919-től autóversenyző lett, kezdetben szerény sikerrel. 1920-ban otthagyta a kis CMN céget, amelynek addig dolgozott, és az Alfa Romeo cég versenyautóinak konstruktőre lett. Ekkoriban már nagyobb sikerrel versenyzett. 1923-ban a ravennai autóversenyen megszerezte az ágaskodó ló jelvényt ábrázoló díjat (ez volt a jele egy híres hadirepülőnek az első világháborúban), de ezt a jelet autóin csak 1932-től alkalmazta. 1924-ben megnyerte a Coppa Acerbo nevű versenyt Pescarában. 1929-ben megalapította saját cégét, a Scuderia Ferrarit (= Ferrari versenyistálló), amely egyben az Alfa Romeo versenycsapata volt. Saját neve alatt 1940-től tervezett autókat. A Ferrari márka 1950 óta szerepel a Forma–1 versenyeken.
Fia, Alfredo Ferrari halála után Enzo állandóan napszemüveget viselt fiára emlékezve.

| Manufacturer | Ferrari |
|---|---|
| Parent company | Fiat Group |
| Production | 1987–1992 (1,315 produced) |
| Assembly | Maranello, Italy |
| Predecessor | Ferrari 288 GTO |
| Successor | Ferrari F50 |
| Class | Sports car |
| Body style(s) | Berlinetta (2-door coupé) |
| Layout | Mid-engine, rear-wheel drive |
| Engine(s) | 2,936 cc (2.9 L) twin-turbocharged V8 478 PS (352 kW; 471 hp) |
| Transmission(s) | 5-speed manual |
| Wheelbase | 2,451 mm (96.5 in) |
| Length | 4,430 mm (174 in) |
| Width | 1,980 mm (78 in) |
| Height | 1,130 mm (44 in) |
| Curb weight | 1,100 kg (2,400 lb) |
| Designer | Pininfarina |

| Manufacturer | Ferrari |
|---|---|
| Parent company | Fiat Group |
| Production | 1995–1997 (349 produced) |
| Assembly | Maranello, Italy |
| Predecessor | Ferrari F40 |